HÍREK        BEMUTATKOZÁS        PUBLIKÁCIÓK        KAPCSOLAT        SHOP        ÜGYFELEK        LINKEK        HÍRLEVÉL        VENDÉGKÖNYV
 


model

tárgy

portré

kreatív

Afrika

Banglades

India

USA

Balkán

Burma

hazatérés 92'

New York

Közel-Kelet

 

 
2008-12-11 
Burma - először

Burma ? Először

Párszáz fonttal a zsebünkben kibuszoztunk a Londonból északra menő autópályához és kitettük a hüvelykujjunkat. Elhatároztuk, hogy megnézzük Skóciát. Eszement vállalkozás volt, de huszonkét évesen semmi nem tűnik lehetetlennek. Nem is volt az. Egy kamionos vett fel minket, aztán CB rádión adtak minket kézről kézre. A bolondokon rajt tartja az úr a szemét. Ötszáz kilométer tettünk meg, anélkül, hogy tudtuk volna hol járunk. A negyedik kamionos éjfél körül megállt egy domboldal mellett és azt mondta. That?s gonna be the end! - és kitett minket. Reggel Stranraerben, az öböl fölött ébredtünk, a látóhatáron túl az ír partok voltak. Vad szél cibálta a sátrat. Estefelé egy esküvői csapatot szállító buszra kéredzkedtünk föl. Megint nem tudtuk mit teszünk, a buszon másfél órán át fújta a skót dudás. Félsüketen a külváros felé gyalogoltunk, Glasgowra nem akartunk időt vesztegetni, a világot akartuk látni. A kertvárosban bolyongva találkoztunk a vörös hajú öregúrral, aki egy skót juhászt sétáltatott. Kérdezte házasok vagyunk-e. A barátnőmmel egyszerre vágtuk rá. Én az igent, ő a nemet. Ekkor meghívott minket a házába. Özvegy volt és magányos. A barátnő örült, hogy meleg vízben zuhanyozhat, ágyban alhat, én örültem a skót whiskynek. Az öreggel ketten üldögéltünk a kandalló előtt, kint tipikus skót idő volt, az eső verte az ablakot. Az öreg a háborús élményeiről mesélt. Then the bloody british? így kezdődött minden történet. Akkor hallottam először Burmáról.



 
2008-12-11 
Kisimu - Asszonyok

Kisumu -- Asszonyok

Az afrikai nő a hátán viszi a gyerekét, feje tetején a terménnyel teli zsákot, kezében a nehéz kapát. Mindezt sudáran, ringó léptekkel, egyenes derékkal. Mennek az út mentén, mindig liba-, azaz itt inkább hangyasorban. Ruhájuk legtöbbször csupán egy kanga, nagydarab mintás anyag, fejükön kendő, fent a homlokukon megkötve, a lehető legharsányabb színek, a legvadabb összeállításban. Minden jól áll nekik.
Hajuk, a legvadabb fonatokban. Póthaj-tornyok, vörös varkocsok, a koponya ősi formáját kihangsúlyozó fejbőrre tapadó párhuzamos "hagymácska" fejet csináló fonatok, antenna módra szétálló villámhárítók, kuszán tekergő kukacok. Egész napos szomszédasszonyi összefogással készült költemények. A városi női fodrászatok fantáziái afféle cukrászsütemények, tornyok, pomádék, lakkal, ragaccsal rögzített hajszobrok. Ezek alá rejtik - mintha szégyenlenék - saját göndör fekete hajukat.
Válluk gömbölyű, karjuk erős, munkás a kezük. Keblük nem szexuális tárgy. Nem mutogatják, nincs dekoltázs, melltartót hordanak. Csupán táplálékforrás, épp ezért habozás nélkül bárhol előkapják, járdaszélen, buszon ülve, és te nem tudod hová nézz zavarodban. Hátuk izmos és sudár. Derekukból szinte merőlegesen áll ki kemény fenekük. E merész és kemény domborulat az afrikai nő ékessége. Ez alapján ítélik őt a férfiak. "Built for comfort not for speed." Minél nagyobb fenék, annál szebb a nő, - tartják errefelé. E jól tömött puff, (melynek semmi köze a fehérek rengő, puha hájhurkáihoz) kényelmes ülőhelyül szolgál, mind tulajdonosának, mint a kangával batyúba kötött utód számára, aki, mint kis gömböc, anyja melegét érző magocska elégedetten pislog a világra. Így kapálnak, mert Afrikában a nők a farmerok, ők viszik a hátukon az egész családot, s az egész kontinenst. Az, hogy a földrészen nem haltak éhen eddig, csupán az afrikai nőknek köszönhető.



 
2008-12-10 
New York - -Őrültek

New York ? Az őrültek

Manhattan. A Bryant Park zöld székein üldögélek és figyelem a New York-iakat. Sose néznek egymásra. Nem illik, nem szokás. Sose tudhatod, mondják. Iszonyú sokfélék. Elsőként is a fekete nők. Igézőek. Lusta párducként mozdulnak és mindenkin átnéznek. Csak parfümjük illata mer utánuk lebegni. Déltájban az üzletemberek egyen-fekete zokniban és cipőben, egyformán keresztbe tett lábbal ülnek a parkban. Kinai kaját esznek papírzacskóból. Sárga taxik, őszi falevelek kavarognak. Egy bump alszik békésen, lincolni pofaszakállal, kabátzsebéből tucatnyi márkás toll vége kandikál ki, mintha bármely pillanatban fontos szerződések aláírására kerülhetne sor. Mint rendes amerikai ő se lehet meg jármű nélkül, a mellette parkoló bevásárló kocsiban tartja minden holmiját. Egy másik vállán hatalmas papagáj ül. Egymás fülébe sugdosnak. A lábak közt mókusok cikáznak. Úgy tűnik, 1o millió boldog őrült lakja a várost.
A metropolis él és lüktet. Semmi sem intenzívebb, felvillanyozóbb, mint New York utcái. A tömeg, a forgalom, a Times Square éjjel nappal villódzó óriás fényreklámjai, a rap ütemére mozdulnak. Az emberek milliói elfoglalják, kóborolnak benne. Teljes vonzáskörzetében, a Metropolitan Areában, New Jersey alvóvárosaiban, ma már közel húsz millióan laknak, és reggelente az alagutak, hidak érrendszere, a Grand Central Station ingázók millióit önti Manhattan irodáiba. ?Vándálá, vándálá.? Reggelente az ?A? metrón befelé kínai kántálás tart ébren. Egy hónapba telt míg rájöttem, mit mond a kis Muck-ra hasonlító emberke:1 dollárért árul mindent.
New York a lehetőségek hazája: vehetsz pulóvert a Fifth Avenue-n 687 $-ért és ugyanazt egy külvárosban 12-ért. Hős lehetsz egy negyedórára, vagy eltűnhetsz benne nyomtalan. Itt minden lehetséges. Ez a világ át van itatva gazdagsággal, hatalommal, szenilitással, nyomorral és pazarlással, gőggel és erőszakkal. Itt minden jó minőségű. Egyfajta folyamatos önreklám és önszugesszió. New Yorkban a legjobb élni, mondják annak ellenére, hogy még sehol másutt nem jártak. És mindenki mosolyog. A rendőr, a külvárosi bevásárlóközpontok túlsúlyos lényei óriás élelmiszerhegyeket tolva, és a pénztáros is az öt centis golyóálló üveg mögül. Még a Természettudományi Múzeum lobbijában álldogáló Tyranus Rex is. Egyfajta udvarias mosoly. E mögé bújnak. Thanks, I?m fine. Mire háromnegyed órás utazásom végére érek, már csak én vagyok fehér a szerelvényen. Rockaway Beach 93. utca. Végállomás. A kisvárosi utcavégen a móló kövein az Atlanti óceán hullámai csapódnak szét. A végtelen víz fölött leszálláshoz készülő, Európából érkező utasszállítók fényei lebegnek. Európa még sose volt ilyen közel, és távol az újvilágtól.



 
2008-12-10 
India - Kultúrsokk

India - Kultúrsokk

A világ távoli részein járva sokszor meghökkenünk az idegen és fura szokásoktól. Indiában az emberek például csak úgy kézzel a levegőbe fújják az orrukat. Igen gusztustalan szokás. A dolgot súlyosbítja, hogy nem fordulnak el, sőt teljesen szemérmetlenül teszik ezt. Ha kerékpároznak szimplán oldalra hajolnak, ha buszon ülnek egyszerűen csak kihajolnak az ablakon. Gyalogosként az ember a harákolást hallva írtó gyorsan megtanulja, mikor kell félre ugrani.
Én, tradicionális módon, textilzsebkendőt használok. Mikor először vettem elő egy tömött indiai buszon és trombitáltam bele a magam megszokott kis módján, a szokásos zsivaj hirtelen megszakadt, ötven döbbent és kíváncsi arc meredt rám. A figyelem középpontjába kerülvén éreztem, eljött az alkalom a népnevelésre: Kultúrfölényem biztos tudatában körbenéztem, hatásszünetet tartottam, majd látványosan összehajtottam a zsebkendőt, és ahogy illik, zsebre tettem. A mutatvány sikerült, bár nem úgy ahogy én gondoltam. A tömeg felmordult, a tanácstalanság és értetlenség zsivaja volt ez. Pár pillanattal később a feszültség feloldódott, egyszerűen köznevetség tárgya lettem. Magamba roskadtan ültem helyemen. De a végtelen buszút folyamán észrevettem, még hosszú ideig mutogattak rám, és mozdulatom utánozva vitatkoztak. Talán van remény? Az próbálták kitalálni, a fehérek, akik mindent okkal tesznek, miért teszik el, és otthon vajon mire használhatják, amit kifújnak az orrukból?



 
2008-12-09 
Hoboken - -A magyarok

A magyarok

A magyarok nyolcan voltak, többnyire földiek. Építőipari munkát végeztek illegálisan, egy 56-os hozta ki őket még tavasszal. New York egyik elővárosában laktak egy felújítás alatt álló kis kétszintes házban, amely egy volt Jersey sokszázezer hasonló háza közül. A szabolcsiak, - volt három László, két Lajos, - az emeleti szobákban, a borsodiak a Béla a Karesz, meg az öccse a Kiskaresz, földre tett matracokon a nappaliban aludtak. A metropolisból nem sokat láttak, igaz nem is voltak különösebben kíváncsiak rá. Az 56-os hajnalonta értük jött és este haza szállította őket. A szomszédok nem ismerték őket, tudták, hogy idegenek, de míg bajt nem kevertek, nem törődtek velük A magyarok sem sokat törődtek Amerikával, kinevették a fából, gipszkartonból épült házakat, esténként szalonnás rántottát ettek, akciófilmet néztek, már mindegyiküknek volt dvd lejátszója, és gyűlő pénzüket számolgatták.
Karácsonyra megelégelték a rántottát, és elhatározták, hogy disznót vágnak. Az 56-os, egy kis kóstolóért cserébe, segített nekik és a szállításukra használt viharvert Lincoln Continentállal elfuvarozott hozzájuk egy farmertől vásárolt disznót. A disznó csak pár napig lakott a kocsi tágas csomagtartójában, december utolsó napján leesett az első hó, a magyarok hajnalban, ahogy kell, megfenték késeiket, koccintottak majd leszúrták a malacot. A visítás messzire hangzott az üres utcán, de ők nem tulajdonítottak jelentőséget a disznóhalál e szükséges velejárójának. Pár házzal odébb viszont egy puerto-ricói néni, 40 éve maga is bevándorló, sokáig hezitálva bár, de feltárcsázta a 911-et.
A járőr kocsi kisvártatva a ház elé kanyarodott. A két fekete rendőrnek az éjszakai műszak után nem sok kedve volt rémeket látó nénik által hallott ?iszonyú hangok? után nyomozni, de azért a szolgálat az szolgálat, a nyitott kapun át a ház mögé sétáltak. A letaposott havon, akár egy absztrakt festmény, vérfoltok vezettek a házig. A két, összeszokott, sokat látott járőrtárs nem szólt egy szót sem, csak összenézett, nagy levegőt vett és fegyverüket előhúzva, lépett a tovább a verandára. Na, ott állt egy lavórban a fagyott vér. Ekkor beszóltak a központba erősítésért. Bár szívük a torkukban dobogott, lélegzett visszafojtva, lövésre kész fegyverrel, egymást fedezve haladtak tovább. A ház lakatlannak tűnt, - a magyarok az emeleten ittak áldomást. A fürdőszobába pillantva a látvány maga volt az iszonyat: a kádban húsdarabok tornyozódtak és a halom tetején egy máj és egy véresen csillogó szív remegett. Fentről lábdobogás, nevetés hangzott, a járőrök kimenekültek és sokkos állapotban kérték a kommandósok segítségét.
Az állig felfegyverzett kommandósok öt perc múlva kiérkeztek és rátörték az ajtót a nyolc vidám magyarra.
Azok hason fekve, megbilincselve, a rajtaütéstől, és az alkoholtól kábán nem igen értették, hogy kerültek hirtelen egy akciófilm kellős közepébe. Végül egyiküket, akire már ragadt valamennyi angol, és azt hitte az illegális munkáért fogták el őket, a fürdőkádban felhalmozott húsdarabokhoz vezették. Megkönnyebbülve kinyögte: Barbikjú. Majd az elszörnyedést látva még hozzátette: hungárian barbikjú.



 
2008-12-07 
inter Kincses Károly előszava

Kincses Károly:

Inter


Szeretem az interdiszciplináris tudományokat, az intermediális művészeteket, az internacionalizmust, az internetet és az intercityket. Meg az interembereket. Akik itt is vannak, ott is, ezt is csinálják, azt is, akik mindig, minden határt átlépnek, ha kell, ha nem. Akik mindig készek a mozdulásra, akik sohasem hiszik, hogy ott a legjobb, ahol éppen vannak, és csak úgy lehet elfogadni valamit, ahogy van. Természetesen azt sem gondolják, hogy az a legfrankóbb, amit éppen csinálnak, és persze, hogy ők maguk is készen vannak már.
Várnai szerintem inter a javából. Fényképez, ír, szerkeszt, filmeket forgat, civil mozgalmakat szervez, néha gondolkodik? És amikor ezek némelyike - szerencsés csillagzat alatt - összetalálkozik, akkor esetleg kisül belőle egy ilyen könyv.

Aminek többszöri átnézése, végigolvasása után sem értek még mindent pontosan ebből az emberből. Nem könnyen megfogható. Sőt. Ha a fotói felől közelítek, s azt mondom, ezek jók, az nagyon jó, ezzel meg ezzel gondom van, akkor az kommunikálódik felém, hogy hát ő nem akar csak fotográfus lenni, neki az írás legalább annyira fontos. Jó. Hagyjuk kicsit a képeket, olvassunk. A szövegei érdekesek, jól olvashatók, a legtöbbje poénra hegyezett. Amit leírt, annak alapján humánusnak, toleránsnak tűnik, pont olyannak, amilyennek normáliséknál lenni szoktak. Mindegyikből kitűnik, hogy érzékeny antennákkal járja a világot Zuglótól Zuglóig, érintve közben New Yorkot, Izraelt, Burmát, s ha már ott van, megnézve még Bangladesht, Indiát. Mielőtt leszállna Budapest Zugló vasúti megállóhelyen, a töltés tetején világcsúfjára rondálkodó épület peronján, elbámészkodik kicsit Ugandában, Kenyában, Tanzániában. Lelke rajta, nem irigylem, menjen, nekem már gyakran Zugló is túl egzotikus, vadnyugati, néha keresem hová bújhatnék? De ez a szöveg nem rólam szól, hanem arról az emberről, aki 15 éve képeit, szövegeit, tapasztalatait, élményeit sűrítette ebbe a könyvbe. S ha már én elkövettem a könyv készülését több lépésben nyomon követve azt a hibát, hogy igyekeztem szétszálazni a könyv bonyolultan összebogozódott kép és szöveganyagát, megpróbáltam külön-külön megítélni a fotókat és a szövegeket, miközben mindkettőben vadul kerestem, ki is ez az ember? Nos, ezt biztosan nem javaslom Önöknek, mert nem vezet sehová. Tanuljanak a buta példájából. Azóta már tudom, hogy ebben a könyvben semmi, de semmi nincs véletlenül. Minden kép a szövegekkel együtt él, sokszáz, többezer leexponált kockányi negatívból választódott ki ez a néhány, ki van találva, melyik fénykép miért akkora, miért van szöveggel vagy szöveg nélkül, miért ilyen a tipográfia, miért olyan a tördelés? Szóval minden, mindennel összefügg az albumban. Ezért aztán ne siessenek, amiként a szerző sem kapkodta el! Hagyjanak időt a könyv befogadására, ne pörgessék végig beszélgetés közben, lehetőleg hátulról előre, mert akkor nem hat. Nem öt, nem négy, nem három és nem élmény. Kíséreljék meg a képeket és a melléjük rendelt szövegeket párhuzamosan letölteni, gondolkozzanak el egy-egy kép részletén, akadjanak meg egy mondatban, képzeljék oda a fotóst, írót, mert ott volt, az tuti. Az általa ábrázolt valóság ugyanis nem virtuális, hanem sokszor poros, büdös, földszagú, máskor napsütötte, gyönyörű, veszélyes és örömös, sok mindenben nagyon más, és lényegét tekintve pont ugyanolyan, szóval érdekes.

És ha a könyv segítségével figyelmesen végigjárják Várnai Laci útját, akkor tudom, gondolom, sejtem, közben maguk is útra keltek, jöttek, mentek és megérkeztek.



    © 2005 Várnai László | Jognyilatkozat | frissítve: 2008-12-12